Pedálgép - út a pokolba

Reggel. Fény. Hűvös hegyi levegő. Másnap. Kicsit. A Kígyó magába szállva készül. Kabát, széldzseki, hosszúnadrág. Tudom Anya, sapka, sál. Reggeli. Csend. Ilyenkor jobb békén hagyni. Magával kűzd, nem a heggyel.  Aztán nekivág. A városban is csak 11 fokot mutat a hőmérő, mi lesz a befutónál? Brigi visszaért a rajttól, pakolgatunk egy kicsit, a szobám úgy néz ki, mintha Katrina rendezkedett volna egy cseppet. Aztán elindulunk a gleccser felé. Vasárnap van, itt meg katolikus népek élnek. Körmenet minden faluban.  10-15 percekre leállítanak az út szélére, vonul az egész falu, aprók fehérben, nagyok népviseletben. Nincs skanzen jellege, úgy tűnik, mintha naponta hordanának ilyet, ez csak az ünnepi változat. A felvonó alján 4 fok körüli a hőmérséklet, a tábla szerint a célban -4 fok van. 10 perc ringatózás a kabinokkal és kiderül, nem hazudtak. Szél, csípős hideg. Befut a hosszútáv elsője. 3 óra alatt felért Mayrhofen-ből. Alig liheg, mosolyog. Rövidujjúban, rövidnacóban. Gonosz dolog ilyet miondani, de kíváncsi lennék a vizeleteredményére. Kint a teraszon nem nagyon lehet megmaradni, beülünk az étterembe, van forraltbor. Nosza, nehogy fázzunk.Lassan telik az idő, aztán feltűnik a Kígyó az utolsó egyenes alján. Hol tolja, hol tekeri, de jön felfelé elszántan. Beér, jobbnak tűnik az ideje a tavalyinál, persze, egy nap pihenővel nem is csoda. Zuhany, masszázs, eszünk valamit, aztán gyerünk haza. A délutáni szundi persze nem maradhat ki, ilyen fárasztó nap után, ugye, ennyi jár. Szürkületben szedjük szét a bringákat, lassan próbáljuk a cuccokat is belegyömöszölni a táskákba. De a vacsi ma ünnepi lesz, még akkor is, ha nem nagyon van ok ujjongásra. Steak, sültkrumpli, gyógyvíz. Aztán egymásra nézünk: jövőre? Háááát. Kedden elkezdünk készülni. Naponta hajnali futás, és ha egy év alatt sikerülne 5-6 ezer kilométert tekerni is... álom, álom, édes álom. De álmodozni szabad. Mindig. Hátha sikerülne egyszer elejétől a végéig megcsinálni. A kígyó 11 óra alá szeretné szorítani az idejét. Kinek-kinek a maga bolondériája. De egy biztos: hiányoznak a többiek, a jókedv, a sok ökörség. Nem baj, megvan a jövő évi időpont: július 6-8. Itt lesztek Ti is? Nyilván.

Ma senki nem indult el a csapatból. Illetve ez így csak részben igaz. Józsi és Attila elindultak hazafelé. Kimentünk, megnéztük a rajtot. Vicces, enyhítettek az előrejelzésen. Már csak -1 fokot mondtak. De havazás, az lesz. Gyorsan leadtam a chip-et, nehogy valami hülyeség jusson eszembe. A Kígyó úgy döntött, csak a mai etapot hagyja ki, holnap a gleccserre vezető pokolban mindenkit lenyom. Lelke rajta. Majd drukkolunk neki a pálya széléről. Aztán olyan élményben volt részünk, de olyanban. Személyesen Michael Ballack-ot láttuk edzeni. Itt van valami focicsapat Németországból, edzőtáborban. És egyszer csak az út szélén álló nézősereg magasról tojt a verseny indulására, mindenki ezzel a Ballack-kal akart fényképezkedni. Tűrte békésen, aztán elment focizni. Néztük egy darabig, nem csinálta rosszul. Vissza a Kuckóba, bubukáltunk még egy kicsit ( 2,5 óra). Brigi közben felment a hegyre, de gyorsan visszatért, mert fent esik a hó. Jó előjelek holnapra. Aztán lassan eljött a befutó ideje, úgyhogy felballagtunk a célhoz. Jöttek, szépen sorban, de nem néztek ki jól. Leettük, ami jár a versenyzős kártyához, bóklásztunk, néztük a bringáikat, irigykedtünk kicsit. Összefutottunk a tegnapi fagyott csajjal, még mindig nem érzi az ujjai végét meg a lábát. El fog tartani egy darabig, amíg a régi lesz. Estefelére wellness-t terveztünk, szauna, gőzfürdő, relax, nyújtás. Az eleje megvolt, a melós része szundikálássá változott. Könnyű vacsora, gyógysörök, megyünk aludni lassan, holnap hosszú lesz, főleg annak, aki teker. Nyilván.

Nézzük a jó oldalát! Mindenki él. Kisebb-nagyobb fájdalma persze mindenkinek van, de élünk. Szóval az úgy kezdődött, hogy 6-kor kelés, gyors reggeli, aztán irány a vasút, mert a legegyszerűbb vonattal menni a rajthoz, benne van a nevezésben. 30 szundi a tiszta, rendes kocsiban, pont jó a rajt előtt. A rajtterületen már mindenki készülődik, melegít, pakol. Két észrevétel. 1.: sokkal kevesebben vagyunk, mint tavaly, alig 300 az indulók száma. 2.: a döntő többsége az indulóknak profinak tűnik. Szikárak, fiatalok, egyenmezben az egész csapat, körülöttük pedig segítők hada sürgölődik. Kulacsokat hoznak-visznek, az utolsó beállításokat végzik a gépeken. És mindegyik rövid szárú és ujjú cuccban nyomul, ami azt jelenti az adott időjárási körülmények között, hogy nem terveznek túl sok időt tölteni a pályán. Gyanús, nagyon gyanús! 9-kor ellövik a rajtot, a Kígyó és Józsi gyakorlatilag azonnal eltűnik a szemem elől, de az egész mezőny elhagy nagyjából két kilométer alatt. Normális, mindig ez történik, nem hagyom magam megőrjíteni, csak a saját tempó az, ami számít, ha lépést akarok tartani velük, fél óra múlva halott vagyok. Békés vegetariánus módjára tekergek felfelé a szerpentinen, a kanyarokban azért még látszik az utolsó pár ember, nem nő, de nem is csökken a távolság közöttünk. Ez jó, ezek szerint jobban megy, mint tavaly, mert akkor 5 perc után magunkra maradtunk Árnyékkal. Egy apró gond azért van. Amekkora barom vagyok, elfelejtettem elemet cserélni a GPS-ben, így aztán 15 perc múlva csak az üres képernyőt bámulom. Se megtett táv, se magasság, de idő. Nehéz lesz így beosztani a távot, kaját, erőt, ha fogalmam sincs, hol járok. Az egyetlen segítség a zene. A lassú egyveleg kb. 50 perces, ha kezdődik előröl, nagyjából félútnál kell lennem. GnR: Don't cry. Nem fogok, élvezem. Haladok, nem fáj semmi és tolni sem kell. Remek illata van a fenyőknek, mécsesbe való, téli estékre. Az első alkalommal igazi sokkot jelentettek a tehenek az úton, most már szinte barátian néznek vissza, nem félünk egymástól. Na jó, egy kicsit talán. Ha egy ilyen mozgó steak áruház megbólint, a völgyig meg sem állok, az tuti. De inkább odébb megy, növényevő, nem agresszorkodik. Még 15 perc az aszfalton és jön a lift. Itt fent már egész hűvös van, nyilván ahova a kabin visz, hideg lesz. Gyorsan elő a cuccokat a zsákból, aztán szendvics, zselé, szelet. Zökk és megjöttünk. Tényleg hideg van, néhány kóbor hópihe is előkerül valahonnan. Szép hosszú a lefelé, nagyjából az 5.percben már nem érzem az ujjaimat, hosszú ujjú kesztyű ide vagy oda. Egyáltalán nem vicces, a felvonók alatti ösvény keskeny, rázós és köves. Itt perecelni olyan lehet, mintha az ember beleesne a Teleshop-os káposztagyalu felfújt változatába. De lassan kiérek az aszfaltra, az idő is melegszik egy cseppet, suhanás lefelé. A völgyben frissítőállomás. Kifosztva. Csak Almdudlerük maradt, főleg cukormentes. Na arra most igazán nagy szükségem lesz. Tovább-tovább. És jön a tegnapelőtti emelkedő. De most nincs szenvedés, nincs kínlódás, csak egyenletesen, lassan felfelé kúszás. Útközben rövid pihi a nagy fa alatt, zselé, szelet, lötty, nem eléhezni, sok van még. 10 percenként jön egy szervező a batárjával, megkérdi minden rendben van-e. PERSZE, csak lassú vagyok. Mosolyognak. Mostanra az eleje már rég beért. Nem baj, én tovább élvezem a természet közelségét. Ők elrohanták, nekem meg megáll a mókus az út szélén és bámul. Édes. Nincs, se mogyim, se tobozom, így aztán faképnél hagy. Sokkal tovább jutok tekerve, mint 2 napja, de lassan jelez a lábam. Sok és meredek. Ha nem akarok a görcsökkel küzdeni, innen tolás. Ez sem zavar. A záró kocsi néha megelőz, kérdően néz, nem akarom-e feladni, beszállni, mindketten gyorsabban otthon lennénk. Majd ha fagy. Ezt nem kellett volna! 300 méterrel a csúcs alatt egyszer csak korom fekete felhők jelennek meg, 2 perc múlva dörög és villámlik. Aztán el kezd esni a hó. JÚLIUSBAN!. Hőmérőm nincs, de nagyjából 2-3 fok lehet, mindez 5 perc leforgása alatt. A zárókocsinak nyoma veszett, de jönnek helyette a hegyimentők. Bringa a tetőre, habtestem a fűtött kocsiba. Épp időben, kezdett kellemetlen lenni a rövid cicanadrágban álldogálás az erdőben. Én megvagyok, de keresünk még két bringást, akiknek valahogy nyoma veszett. Látszik rajtuk az aggodalom, a nyári bicós cuccban, ebben az időben pillanatok alatt kihűl a kiizzadt ember és vagy eltanyázik, vagy egyszerűen lefordul a gépről. Sártenger lesz az ösvényből, szakad a hó. Lassúzunk lefelé a hegyről, aztán egyszer csak beérjük az elveszett báránykákat. Egy fickó meg a párja. A csajt úgy emelik le a bicóról, beszélni nem tud, remeg, keze görcsben, ahogy szorította a féket. Fólia, melegítőpárna, fullra tekert fűtés. A srác meg indul tovább, be akarja fejezni. Lépésben kocsizunk, de előbb-utóbb beérünk Zell-be. A nőnek mostanra jött meg a hangja, eddig csak a fogait kocogtatta. Tea, egy tányér meleg tészta, aztán vonat haza a zuhany alá. Kupaktanács. Holnapra a hegytetőre -4 fokot, kis havat és sok sarat ígértek. Itt ér véget az idei ZBC, hülye vagyok, de nem bolond. Ha öngyilkosságot akarok elkövetni, 1000 kényelmesebb módot találok rá, nem a tüdőgyulladásos-nyaktörőst fogom választani. Bánt, hogy idén sem sikerül végig csinálni, de a karperecem suttogását nem vagyok hajlandó figyelmen kívül hagyni. És Ő azt suttogja, hogy hagyjam. Majd jövőre. Vagy soha, mert ez a verseny valahogy kezd a profiké lenni. Végig az volt az érzésem ( de a közvélemény-kutatás szerint másoknak is), hogy az amatőrökre már nem figyelnek úgy, ahogy az előző két évben tették, már nem rólunk szól a verseny. Kár. Még egy furcsaság a végére: 20 éve nem ettem Nutellát, most meg az utolsó 2 és fél órában nem bírtam másra gondolni, mint egy nagy szelet kenyérre, vastagon megkenve az édes mogyorókrémmel. Maaaargit, normáááális??? Nyilván nem. vagy igen?

Ma későn keltünk. Másodszor. Mert először a szokott időben, fél nyolc körül, de a francnak van kedve kikelni a pihe-puha ágyikóból amikor odakint esik, köd van és 15 fok. Úgyhogy visszaborultunk, magunkhoz öleltük a világegyetem legkisebb párnáját ( biztos a kisállat kereskedésből szerezték, hörcsögpárna lehetett) . ÁÁÁÁllljj! 15 fok??? Tegnap még 35-37 fok volt. Most meg megjött a rosszidő. Nagyon rossz! Lassú kelés, lassú reggeli, ilyenkor a KV sem hat igazán. És hogyan tovább? Túrázzunk. A hegyen. Magasan, mert ott biztos tiszta az idő. Hát nem. A kabinnal feltekertünk 1800 méterre, ahol a köd és eső mellé jött a szél is. Nem baj, tovább-tovább, feljebb tisztul. Még egy kapitális tévedés. De legalább teheneztünk egy kicsit. Édesek, békésen eszegetnek és kolompolnak. Csak kicsit vékonyan öltöztünk. Fázósan meg az embernek nincs kedve túl sokat bóklászni. Visszafelé rátaláltunk az egyetlen nyitva tartó Hüttére, tea, leveske. Árnyék tarthatna nekik továbbképzést gulyásból. Propagálni fogom. Szénné kereshetnénk magunkat a levesével. Is. Na de haladjunk tovább, lefelé. de menjünk inkább lifttel. 5 perc szünet, mert a Vegyész elpakolta a jegyét. Könnyesre röhögtük magunkat a liftes emberrel, az az arc, amivel kereste, többet mondott ezer szónál. Aztán, mivel a jegy csak nem akart megkerülni, kinyílt a kiskapu és a vizes csapat bekászálódott a kabinba. És a jegy még mindig nincs meg. A középső állomásra meglett. Akkorra az enyém tűnt el. A végén persze hazaértünk. Forró zuhany, aztán egy könnyű szuszmákolás a paplan alatt. Majd át Fügenbe, regisztráció, stb. Érdekes mód összement a tábor, kisebbek a sátrak, kevesebb a szponzor. Belépett viszont a BMW, a szervezők hófehér X3-kal nyomulnak. Nekik már jó. Bazi batárok kényelmes bőrüléseiről fognak nézelődni. Nekünk csak lesz. Az előrejelzések szerint kifejezetten hideg, 2000 méter felett konkrétan 0, azaz NULLA fok. Holnap kétszer kell 2000 méter fölé mennünk. Vicces lesz? NEM! Fájni fog? IGEN. Asszem az egyébként meleg végtagjaim jégcsappá válnak. Persze, amíg a fülem nem fagy le, megyek. Berakom a túracipőt a zsákba, tolni abban kényelmesebb. Sapka, sál, mehetünk. Megjött közben a csapat másik fele is, Józsi és Attila, érdekesen osztják a munkát, Józsi teker, Attila logisztikázik. Hozza-viszi a cuccokat, a bringát, embert. Most éppen az étteremben ülünk, tervezgetjük a versenyt, fogy a sör, egyre bátrabbak vagyunk. A szőke búzasör majdnem olyan jó, mint a Hoeggarden, csak itt több van belőle. Vegyész már nézelődik, hátha talál egy versenyt Belgiumban. Ha nem, megyünk a Cape Epic-re Dél-Afrikába. Lassan eltesszük magunkat holnapra, de előbb össze kell pakolni a cuccokat, hajnalban kelünk, ne akkor keljen kapkodni, mert ha valami kimarad, nagyon fog hiányozni. Nyilván.

Ááááááááááá. Nagyjából ezzel lehetne jellemezni a mai reggelt. Minden fáj, de főleg az ülőrészeink. A többi csak sajog, de a sitzfleisch, ahogy az itteniek mondják, na az fáj. Hősiesen felkeltünk reggel, könnyű, energiát adó reggeli, nyújtás, cihelődés és "Hit the road Jack". Az első 15 km a türkiz folyó partján, a síkon. Eddig jó, de a nyeregre ne kelljen letenni a seggem. Lehetetlen. 40 percig nem tudok kiállva tekerni. Próbáljuk meg. Lassan, de műxik, 30 perc után már nem is kellemetlen. Vegyész fülében tücc-tücc, pörög a lába, mint a motolla, vigyorog, neki szemmel láthatóan nem fáj. Hiába, az edzés csodákra képes. Ennél nekem egyenlőre lassabb zene kell, különben hamar vége lesz a napnak. Aerosmith balladák. Csak bele ne aludjak. A mai cél: a verseny első napjának második emelkedője. Tavaly Árnyékkal itt vettük igénybe a mikrobusz segítségét. Meredek aszfalt, ami ráadásul a tűző napon visz felfelé. Védelem a naptól sehol, a fekete aszfalt kópi vissza a forróságot. Fél egy van, a hőmérséklet 37 fok körül. Az út felett remegve táncol a levegő. 10-13%-os emelkedő. VICCES. De kényelmes tempóban, nyugodt pulzussal bóklászom felfelé. Persze a Méregkeverő már megint messze jár, rá nem vonatkozik a gravitáció. Nem baj, előbb-utóbb csak megvár. Egyre feljebb és feljebb, csak nem akar elfogyni az emelkedő. Meglepő, de semmi nem fáj. Aztán falucska, az emelkedő szelídül, hatalmas fa árnyékában csücsül Borgia, csendesen iszogat. 45 perc felfelé és alig izzad. Most már tudományos bizonyíték van rá: vagy kígyó, vagy valami nagyobb gyík. Tényleg, Kígyó, hogy tudsz Te bringázni, hiszen se kezed, se lábad :-). Ivászat, zselé, szeletke és gyerünk tovább. Még 20-25 perc felfelé az aszfalton, aztán beérünk az erdei murvára. Fenyvesek, gyantaillat, páfrányok az aljnövényzetben. Tisztára, mint a Sziklás-hegység. Már csak a pumák hiányoznak, meg a kőszáli kecskék. Helyettük jönnek a böglyök. De akkorák, hogy még éppen beleférnek a tenyerembe. És HARAPNAK! A bringás nadrágon keresztül. Pedig az ember azt gondolná, hogy ezeknek a cicanadrágoknak az anyaga golyóálló. Hát a dögök ezen is átharapnak. Először semmi, aztán iszonyú, égető fájdalom. Az csak a gatyó levétele után vált világossá, hogy a harapások nyomán féltenyérnyi vörös duzzanatok lesznek az ember bőrén. Az ösvény maga meredek, köves, de szép. Amíg utol nem ér a betonkeverő. Rejtély, mit akar a békés nyári erdőben, de törtet felfelé. Dízelfüst és por minden mennyiségben. Kényszerpihenő. Aztán belefut egy lefelé tartó lószállítóba, de az ösvény egynek is keskeny. Sakkoznak egy kicsit, a dömpi tolatva ereszkedik visszafelé. A fényképezőgépet azért előkaptam, ha beborul, meglegyen az 500 méteres szint lekűzdése videón. Megoldották, annyi adrenalint sem használtak, amennyi egy borosüveg kinyitásához kell. Nyilván. Látszik, hogy nem először csinálják. Pár száz méterrel feljebb megint rám vár a Vegyész. Nézelődünk, aztán óvatosan tapogatózva lebeszéljük egymást a további kapaszkodásról. Inkább a nemrég elhagyott Hüttébe térünk be egy kis Kaesespatzelre, meg egy erőt adó sörre. Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve. Önfeledt száguldás lefelé, aztán már csak negyven perc könnyű pörgetés hazáig a síkon. Ami a számításból kimaradt, az vág fejbe a küszöböt átlépve. A sör csak arra várt, hogy biztonságban legyünk, már ütött is. Paff. 2 óra eszméletlen alvás, zuhi, irány vacsorázni. Meg sörözni, hiszen az elveszett folyadékot pótolni kell. Nyilván

Szóval Árnyék több, mint egy éve hagyta abba a blogírást, meló, edzés  és lustaság miatt. Megvolt a 2010-es ZBC, eredmények a hivatalos oldalon. Persze mindenkinek mást hozott. Vegyész megjavította a 2009-es idejét, nem csoda, az átlaghőmérséklet, 20 fokkal volt magasabb, ráadásul kikísérletezett valami új cuccot magának, amitől olyan lett, mint Superman. Világított a sötétben.  Ez a faszi biztos, hogy rokonságban áll a hüllőfélékkel. Minnél melegebb van, annál jobban érzi  magát. Vagy napelemes. Dávid és Imi végigmentek ( kis segítséggel), Árnyék és jómagam pedig busszal,, etapokat kihagyva,  de végignéztük a pályát.  Sem a kondink, sem a súlyunk nem volt alkalmas a cél eléréséhez. De már út közben fogadkoztunk, hogy majd jövőre. Sok edzés, fogyókúra, reszkessetek hegyek. Menet közben Árnyék munkahelyet váltott, multis droid lett belőle, bekötötték a fejét, lemondta .  Imi eltemetődött Szegeden, Dávidnak sem volt jó, Siray meg… Ő mindig külön utakon jár, de ezek most nem erre vezettek. Így aztán csak a Vegyész és én, Doki maradtunk. De itt vagyunk. Kis keverés, kocsicsere, egy hét órás autópályázás végén megjöttünk. Idén lemondtunk a lakóautóról, sima, egyszerű panziólakók lettünk, de így sem rossz. Vegyész oldalkocsija az egyetlen lány a csapatban, Ő kínlódik a derekával, csak síkon teker, de erősen támogat minket. Tegnap, érkezés után már csak annyi erőnk volt, hogy a cuccot felcipeljük a Kuckóinkba, aztán nyekk, alvás. A bringák összeszerelése mára maradt, az igazi osztrák péksüteményes reggeli utánra. Ja, hogy a nap lecseppen az égről, 33 fok van árnyékban, felhő csak mutatóba, a bégetős fajtából? Nem baj, addig nyunnyogtunk, míg fél egy lett, akkor indultunk neki a hegynek. Ez a Vegyész biztos, hogy nyomott magának valamit reggeli előtt, mert a mai első, bemelegítő etapra 22 km-t és 1600m szintet tervezett. Mondjuk, hogy bátor. De megpróbáltuk. És kétharmadig sikerült is. 1000 szint után kezdtek jönni a görcsök,  nekem a lábam, Vegyésznek a nyomi dereka. De addig! Gyönyörű hegyek, a tetejükön hósipka, szikrázó napfény, szellő, erdők. Mint a mesében. Ráadásul érződik az eldobott 15 kg, sokkal könnyebben megy, mint tavaly. Persze a tavasszal kihagyott kilométerek érződnek, de akkor is J. És  mivel holnap is van nap, bölcsen úgy döntöttünk, hogy inkább hazagurulunk egy kicsit ejtőzni a medence partján. Meg vacsizni a megérdemelt búzasörünkkel. Vagy kettővel. Pótolni kell az elveszett folyadékot. Nyilván J  

Május elsején részt vettünk a SAMSUNG Zöld Sport Fesztivál 2010 keretében megrendezett VIII. Buda Maratonon, és nem tudom megállni, hogy ne ejtsek néhány szót egy általam felhárborítónak tartott -egyébként több sportágban megfigyelt - hibáról.

A hibajelenség a következő: Ember gyereke nevez (helyszínen, 4,5K), majd nekilendül a kétkörös versenynek. A verseny elvben olyan módon kétkörös, hogy az első 21 km után célba érsz (ez minősül hobby távnak), és folytathatod a második - amúgy nehezebbnek mondott - 21 km-es körrel (amit, ha teljesítesz, a sport távról beszélünk).

Az elmélet és a gyakorlat elméletileg ugyanaz, gyakorlatban azonban....

Csak akkor indulhatsz a második körre, ha az első ember még nem ért be a célba a teljes távról. Ezt a számok nyelvére lefordítva:

Az eredménylita alapján a hobbitávot 382 férfi és 49 nő teljesítette, mígy a sport távot 217 férfi és 9 nő (érdekességként megfgyelhető az a 13 ember, aki sport távon kapott eredményt, de csak 1 kört mentek, biztos van oka a besorolásnak, én nem mélyedtem el a kutatómunkában).

Ez mindösszesen erre a két  távra 382+49+217+9+13= 670 olyan sporttársat feltételez, aki nevezett, elindult és - zömében a legjobb tudása szerint és kihajtva magát - célba ért.

A verseny győztese Blazsó Márton 1 ó 37 p 02 mp alatt tette meg a 42 km-t, amely teljesítményhez ezúton is szívből gratulálunk (és irigyeljük is, de ez már off).

A fenti szabály értelmében SENKI nem indulhatott a 2. körre, aki az első kört 1.37.02-s időn túl fejezte be.

Ez 142 férfit és 27 hölgyet, mindösszesen 169 versenyzőt jelent, a teljes létszám mintegy 25%-át.

A lassúakat. Az edzetlenebbeket. A félősöket. Azokat, akik nem túrták magukat előre a tömegrajtnál, mert ez számukra egy kikapcsolódás, nem harc.

És - talán egy kicsit magunkból kiindulva - hiszem, hogy azokat, akik meg tudják fizetni és meg is fizetik a kissebb-nagyobb márkák termékeit, mert a VERSENYZŐKet szponzoráló cégek is nekünk hírdetnek, velünk akarják (tudják) elhitetni, hogy ha megveszem az xy port, krémet, vázat, kereket, bukót, cipőt, mezt, zoknit, stb, akkor olyan szép és gyors leszek, mint a verseny első öt helyezettje.

De nem fogom megvenni. Mert ha nem veszem meg, akkor talán nem szponzorálják őket, és lassabb lesz, és akkor ÉN IS KIMEHETEK MAJD A MÁSODIK KÖRRE, nem csak ő.

És ezzel a post-tal ezt akartam elmondani: Ő azért lehet profi (és nem "csak" egy megszállott) mert a szponzor NEKÜNK akar eladni.

Ő azért kap (ha kap) díjat (pénzt vagy tárgyat), mert a MI nevezési díjunkból futja. Akkor engedjenek engem is ki a második körre.

Tudom, hogy lehet versenyen kívül is menni. De más, mint versenyen. Mert a  versenyen ott vanak a nézők, a fotósok, a hangulat, a másik sok száz versenyző, akivel együtt izzadunk (én jobban, ők kevésbé), együtt lihegünk (én jobban, ők kevésbé), együtt száguldunk (ők jobban, én kevésbé), és ezért jobb a versenyen.

Nem a profik ellen vagyok, tisztelem és becsülöm őket szorgalmukért, kitartásukért, tehetségükért.

Nem a szervezők ellen vagyok. Kedvesek, aranyosak, jó versenyt szerveztek, fantasztikus hangulat volt. Mert ott volt több ezer ember, nem csak a "versenyzők"!

Az elitista hozzáállás ellen vagyok, amit a szűklátókörűséggel kombinált átgondolatlanság, és a szponzorok érdekének figyelmen kívül hagyása tesz bosszantóvá.

A verseny eredményeinek forrása: http://www.sportaktiv.hu/_eredmenyek/00000054.pdf

A bringák a sport alapját képezik, az eszköz és a cél szerepét egyaránt betöltik.

Mind az eszköz, mind a cél funkcióban több szempont szerint csoportosíthatók: szín, méret, kényelem, testhezállóság, futómű, technika, stb.

Az eszköz

A bringa esetünkben mountain bike (MTB), azaz hegyi kerékpár. Jellemzője, hogy hegyes-völgyes terepre terepre való. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert a csak völgyes terepre egy másik fajta, ún. DH bringa való (mint downhill).

Az MTB (egyébiránt minden bikigli) főbb alkotórészei: váz, tor, potroh. Nem. Váz, villa, kerék. Meg a hajtás meg a fék. Plusz a nyereg. És a kiegészítők.

A váz lehet merev vagy un. összteleszpókos. Vigyázat, ez csapda. Ugyanis a merev vázhoz is lehet telós első-villát tenni, és az összeteleszkópos vázba is merevet, de én nem értek annyira hozzá, hogy meg tudjam mondani, volna-e ennek bármi értelme.

(Az alábbi képen egy merev, u.n. fitness bike.)

A merev vázba elég régóta minden normális MTB-s ruganyos első villát applikál. Ezeknek nagyon sok jellemzője van, aminek nyilván mindegyiknek megvan a maga szerepe, de én ezekhez nem értek, úgyhogy azt írom le, amit talán még én is tudok. Van ugye a teló útja. Ezt miliméterben szokták megadni, és nem számolják hozzá a váz nyakának lötyögését, ami +1-2 mm-t tud hozni, de nem igazán divatos.

Az első villa van a bicó elején,  a hátsó villa a végén. Merev váznál ez csak a vázzal együtt mozog, összteleszkópos váznál mindenféle oldható s mozgó kötéssel van a vázhoz rögzítve. Ilyen módon a hátsó kerék is rugózik. Ennél mélyebben ebbe nem mennék bele. Ha minden kerék teleszkópos, na az a fully. (Itt egy példa)

A kerékből ehhez a sporthoz kell egy pár. Van olyan is, hogy több kell vagy kevesebb, a kevesebbet a cirkuszban, a többet a bringó-hintóban használják. A kerék két részből áll, felni és gumi. A felniről nem sokat tudok, de a súly, rugalmasság, merevség, tartósság itt is drága pénzért javítható. A gumi - különböző mintákkal és vastagságban - lehet belső tömlős, mint régen, vagy belső nélküli (tubeless), mint az autókon. Ezek hátránya, hogy hiába kapsz defektet, nem lesz belőle csúzli.

A hajtás az MTBken első-hátsó váltós, sok-sok sebességes, flancolós. Azt gondolom, hogy ez főleg az ilyen koca-bicósokat érinti, mint jómagam és a slepp háromnegyede, mert aki tud, az sztem max 4 sebességgel teljesíteni tudja az összes pályát. Nekünk azért kell ez a sok sebesség, mert a lábunk nem erős. Így aztán kímélni kell, és ehhez jó a töméntelen fogaskerék, mert lehet feljebb és feljebb (hátul) és lejjebb és lejjebb (elől) váltani, amely kattogás végén könnyedén tekerve megyünk nagyon lassan előre. Vagy még úgy sem, mert ha meredek a hegy (és ez relatív!) akkor így is nehéz ám tekerni.

A fék az főleg lefelé kell (nekem), és két főbb típust láthatunk a komolyabb kérékpárokon. Fellelhető a tárcsafék (a felnire rögzített féktárcsát a villára rögzített fékpofák szorítják össze, a mozgási energiát hővé alakítják és megállítják a gépet), valamint a V-fék, ami olyan, mint a patkófék volt régen, de valamiért V-féknek hívják. A bizonyíték a hőtermelésre egy idiótától itt. Ez a felni oldalát (tehát nem a gumit!) szoríjja jójerősen, és itt csinál meleget. Az elv ugyanaz, csak a hely más.

A nyereg fontos, mert ez van a fenekünk alatt. A MTB nyergek átmenetet képeznek az országúti (hosszó, keskeny, mint egy varjú koponyája), és a városi (széles, tömzsi, mint a medve feje) között, amolyan ló koponya formára hajaznak felülnézetből. Ennek oka a váz geometriájában és ebből adódóan a rider (ejtsd rájder, a kerékpárt hajtó személy) testtartásában keresendő. A városi bicajosok (vö. falusi nagyi) egyenesen ülnek, számukra a széles, de rövid nyereg kényelmes, míg az országúti kerekesek egészen előredőlve küzdenek a légellenállással, a keskeny nyereg részükre az optimális. Az MTB a kettő között van.

Kiegészítőnek minősítem a kulcsot, komputert, csengőt, lámpát, prizmát, pumpát, szerszámtáskát és azt a sok-sok apróságot, amit még ráaggathatunk a bringára indulás előtt, ha akarjuk.

A cél bringa személyenként más és más. Van aki a szőke, ruganyos, kényelmes, hosszúlábú bringákat szereti, van aki a barna, pörgősebbet választja. De ez biztos, hogy másik posztba tartozik.

Felhívom a csapat figyelmét, hogy holnap (csüt) 20 óralor torna van, a megjelenés seggrepacsi terhe mellett elvárt.

Elkezdődött az edzés. Na jó, már 3 hete elkezdődött, de csak most írok róla. Edzésként 3 tevékenység szerepel: gyógytorna (haha), konditerem (hehe), és különböző sporttevékenységek.

A gyógytorna azért kell, mert Dokinak balesete volt nemrég négy éve, viszont csak egy hónapja vették ki a vasat a lábából. Itt volt az ideje, mert nem tudtunk búvárkodni menni, mivel mindig beállt a jobb lába É-D irányba, és ez zavarta az iránytartásban.

Szóval vas ki. Ez nem olyan egyszerű vas, hanem olyan fineszes titános, úgyhogy ahelyett, hogy otthon kallódtatta volna, gondolt egy merészet és elvitte az ötvöshöz, hogy ebből kér karperecet, mert az olyan vagányos. Szaki megnézte a vasat, rádobta a Tórnóczkyt (És ezt így hogy?), majd azt mondta ok. Vállalási idő letellvén, Doki odairamodott, megkapta. Szaki nem volt bent, kisasszony mondta, hogy annyira megtetszett neki ez az anyag, hogy soha ilyenhez többet nem nyúl. Ennyiért. De tény, hogy nagyon szép munkát végzett, ezek szerint léteznek még valódi mesterek Buheralandban.

Szóval Vasnélküli Dokinak gyógytornászhoz kell járnia, mert jelenleg elég csoffadt a lába. Mivel a csapat (lásd korábbi blogok) a Taigetosz alatt táborozik elég régen - felmenni ugye nem merünk -, úgy döntöttünk, hogy csapat-gyógytorna lesz. Én a derekammal sínylődöm (pár hete napokig szemléltettem, hogy miért derék a derékszög), Andris háta egy korábbi közúti balesetből és a géntérképéből adódóan satnya, David minden alkalmat megragad a mazochizmusra, Siray pupos (nem nagyon, így csak rövidúval). Szép csapat. Emerik (róla és Davidról eddig nem került szó) nem jár, így az ő egészségi állapotát nem ismerem, de vannak gyerekei, így ő eleve hátrányos helyzetű, ezért nem bántjuk.

A gyógytorna egyébként vicces, csak nem úgy,mint a vidámpark. Mondjuk az mindenképpen jó, hogy csak egy óra egy alkalom. Különben pelust is vihetnénk. Tudom, hogy - feltételezve, hogy idegenek is olvassák ezt a blogot - most akad valaki, aki azt hiszi, hogy nyámnyila hintalóhuszárok vagyunk, egy kis gyógytornától is kiakadunk. Annak azt javasolnám, hogy gondolkodjon el a következőn. A gyógytorna lényege, hogy a saját határodat feszegetik, lassan, óvatosan, de kitartóan. Ezért aztán ebben az eksönben édesmindegy, hogy mekkora májer vagy, vagy hogy 80-as a bicepszed, vagy sajtreszelő a hasad, vagy gyorsabb, erősebb és szebb vagy, mint Buz Lightyear. Itt csak az számít, hogy be fogol szarni. Te is.

Szóval a gyógytorna során használtunk eddig labdát, illetve a rebisz-kompatibilis SÜNt. Ez azért rebisz kompatibilis, mert aki már térdelt ezen az izén 10 percet, az amint a SÜN! kiáltás elhangzik, felhagy azzal, amit csinál, és fehér zászlót lengetve könyörög az életéért.

A gyógytornában amúgy az a vicces, hogy nem igazán izzadunk le, nem is lihegünk, de úgy elfáradtam, hogy a kuplungpedált csak remegő lábbal tudtam benyomni.

A konditermet mindenki ismeri. Nem biztos, hogy pont azt, ahova járunk (annál inkább, mivel a csapat nem egy helyre jár), de valamilyet. Erről most nem is írok, mert erről most nincs olyan sztorim, hogy megérni feltartani Téged, kedves Olvasó.

Viszont az egyéb sportrendezvény. Arról írok, mert voltam.

Van egy fantasztikus egyesület, a SPURI. A Doki itt valamiképpen ismer egy-két embert, szerintem tag, vagy valami. Namost az történt, hogy a spurinak vannak háziversenyei is, és egy ilyen volt most, szintkört kellett futni. Ezt csak így lazán mondom, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Aki nem (pl. 1 nappal ezelőttig én), annak elmondom: indulsz a rózsadombi valamelyik étteremtől, és futsz 9,05 km-t, el a III. ker. fölött, majd nyugatnak forulsz a hidegkúti reptérig, majd vissza délkeletnek az étteremhez. Vagy valami hasonló. Fel-fel-fel-le-le-fel-le-fel-fel-le-le-le-le-le-le-fel-fel-FEL-le-le-LE. Ez kb az itiner.

Namármmost én ezt lefuto-tam. A kötőjel az a 100 méter volt, amit sétáltam, mert a zenegép állítása miatt kiestem a ritmusból a FEL közepén. De egyébként tényleg végig futottam. A kb 20 indulóból meg is szereztem az előkelő utolsó helyet 1 óra 10 perccel (aki tud futni, az érti, hogy ilyen időeredmény milyen edzettségtől várható, tehát kitartó vagyok, hogy lefutottam). Fura, hogy azt hittem nincsenek izmaim, lázat mégis tudnak produkálni. Na ez az error a runtime-ban. De ez csak a kezdet.

Ami ugye a tömeg. Amit csökkenteni kéne ahhoz, hogy a saját munkánkat megkönnyítsük.

Az egész a fizikáról szól, úgyhogy lehet, hogy nem jól fogomm írni, akkor majd kijavítjuk...

A súly a tömeg és a nehézségi gyorsulás szorzata.(F=m x g)

Eszerint a biciklista egy kilogrammja 9,81 Newton erővel nehezedik az útra.

Ennek a tömegnek a feljuttatása a hegyre emelőmunkával történik. Itt az elvégzett munka W=m x g x H, ahol is a H - tekintettel arra, hogy  a munka az erő és az út szorzata - az emelés útja, azaz magassága.

Na eddig a tudomány. Itt még van valami erő, ami - mivel minden erőnek van iránya, ami egy vektorral kifejezhető, ami viszont két vektorral kifejezhető, amelyek közül a függőleges vektor valahogyan kapcsolódik az eredeti erő x sin(alfa) képlethez, ahol alfa  az emelkedőnek a vízszinteshez bezárt szöge. 

Így tehát egyértelmű, hogy a nem vízszintes úton történő kerékpározásnál (tehát mindenhol, ami nem vízibicikli) minél kissebb a biciklis és a bicikli együttes tömege, annál kevesebb erő kell az út megtételéhez, így adott erőből annál kevesebb idő alatt fogjuk megtenni az utat.

Namármost. A biciklis és a bicikli együtes tömegét három módon lehet csökkenteni.

Az első módszer, ha a bicikli tömegét csökkentjük. Ez azért jó, mert drága. Nem is kicsit. Mértékadó álláspontok szerint egy jó bicaj (tehát nem a legjobb, de nem is egy öntöttvas gagyi) tömegének 1 kg-al történő csökkentése kb.280.000,-Ft ba kerül, és ez minden leadott kilóval drágul, egy idő után gyárat és kutató-fejlesztő labort kell vennünk, hogy még 10 grammot lefaragtassunk a kb. 150 alkalmazottunkkal.

A második módszer olcsó, egészséges, és sokkal de sokkal hatékonyabb. Le kell fogyni. Nem gebére, annak semmi értelme, ahhoz ott van Andris, ő hozza ezt a műfajt. De pl. én szervezetem károsítása nélkül le tudnék (elméletben!!!) adni 20 kilót, ami - tekintettel ara, hogy a bicóm kb. 11,5 kilós - azt jelenti, hogy még egy bicikli kell hogy legyen velem ahhoz, ogy ne legyen nálam bicikli. (Vagy valami hasonló, a negatív számok olyan bonyolultak...)

Ennek a módszernek külön előnye, hogy hatékonyényabbá válik a szervezet, ugyanannyi energiából kevesebb hőt és több izomerőt termel (ez lehet, hogy baromság, most találtam ki), a lényeg az, hogy ha nem vagy kövér gyorsabban és messzebbre jutsz.

A harmadik módszer a legelső képletre vezet visza. Ha nem fogyunk, és a gépnek sem csökken a súlya, az egyetlen megoldás a gravitációs erő általános vagy lokális csökkentése. Ha általánosan csökkentjük, akkor mindenkinek könnyebb a verseny, adtunk a szarnak egy pofont. A MEGOLDÁS: a biciklisre és a biciklire ható gravitációs erő lokális csökkentése. Kirk kapitánnyal már konzultáltam az ügyben.

Fel kell mennünk a Citlaltépetl vulkánra, (másik nevén Pico de Orizaba, vagy Csillaghegy). Mindezt úgy, hogy tengerszintről indulunk.

Vagy megállunk 14 méterrel az Elburz (Irán) csúcsa alatt.

Vagy olyan magasra kell mennünk, mint ha tizenkétszer felbringánánk az Empire State Building tetejére, majd utána még egyszer a feléig.

Vagy mintha 17 és félszer feltekernénk az Eiffel torony tetejére.

Vagy mintha 673 orrára állított piros emeletes busz mellett kellene feltekerni.

Ami nem baj. De mindezt 150 km távon. Ráadásul az emelkedő ebből legfeljebb 70 km, ami azt jelenti, hogy ezt a távot 8%-os emelkedőn kell megtenni. Az ilyen emelkedőt még az autóknak is külön táblával jelzik.

De mindez eltörpül az adrenalin mellett, amit a maradék 80 km okoz, amikor murván, kavicson, jó esetben aszfalt szerpentinen kell lefelé megtenni.

A jó az egészben, hogy a felére amúgy sem emlékszel, mert - legalábbis nekem - az alábbi gondolatokkal vagy elfoglalva:

-Hol a faszban van már ENNEK az emelkedőnek a vége? (idő 50%-ban)

-Szomjas nem vagyok. Akkor most igyak? Mikor ittam utoljára? (10%)

-Éhes nem vagyok. Akkor most egyek? Mikor ettem utoljára? (10%)

-Mennyi kajám /piám van még? (10%)

-Levegőt nem kapok. Akkor most hogyan vegyek? Mikor vettem utoljára? (10%)

-Hogyan kéne úgy menni, hogy ne csússzak ki a kanyarban? (5%)

-Végig kell mennem... (4%)

-De jó segge van ennek a nőnek...(1%)

Az evés-ivás kulcskérdés. Nem csak azért, mert az endorfinon kívül semmi értelme az egésznek, és így elég sok az unalmas rész, amikor az emberfia ugye eszik-iszik, hanem mert fiziológiai szükséglet. Ha eléhezel-elszomjazol, akkor neked hugyoztak. Ezért folyton inni, folyton enni. Apró, de nem elhanyagolható problemo, hogy így viszont sokkal kevésbé elégíti ki a fogyókúrás szándékot az egész bringázás.

Tehát szendvics és víz. Mitnemmonndasztehülyeállat? Milyen szenyó, milyen víz? TUDOMÁNY vazeg!

Reggel kezdődik az alkímia. Mennyi folyadékot vigyek? Van a tevepúpom, plusz egy kulacs (nagy). Neked mennyi van? Tényleg? Csak két kulacs? Ja, hogy két kulacs, egy tevepúp és még egy tevepúp. Aha. Mi vagy te? Hidrofor? Ok mennyi vízet vigyek? Legyen a kulacs vízes, a púp izós. Mennyi izópor kell a púpba. Két kanál? Evő vagy teás? Ja, hogy ez a mérő..bocs. Púpos? Anyám? Előbb a por, vagy a víz? Csapvíz, flakonos, vagy forrásvíz? Rázzam, vagy keverjem? ÉS EZ NEM VICC!!!!

Érkezési csomagba (ez egy kicsi szütyő, beleraksz, amit akarsz, a rajtnál leadod, a célban vár) regeneráló oldat. Tejbe, vagy vízbe? Miért tejbe? Ne csak úgy mondd, magyarázdd meg! Andris, ez igaz? Grrrrrrr....

A táp, az még jobb! Van egy felelőse: Doki. Elkezd osztani, ami olyannak tűnik, mint a sírrablás demokráciában: OK, ki kér szeletet? Ez nem kólás, de olyan is van. EZ NEM KóLÁS! IGEN VAN! Akkor tedd el. Zselét? Lájmos vagy slájmos? Lájmos van, a slájmot csináldd te. Zselés drazsés gumicukros szőlőcukrot nagy csomagolásban kis rekeszekkel? Nekem nem kell, nem szeretem az ízét...

És ez így, egy bő negyedórán át.

És a vicc az, hogy tekerés közben sájszegál. Eszed, mert fáradsz, eszed, mert félsz, ogy fáradni fogsz, vagy eszed, mert nem tudod, mit tegyél, hogy végig tudj menni. Iszod, mert szomjas vagy, vagy nem akarsz szokjas lenni. Lehet kólás, izós, lájmos, pizzás (ilyen nincs, pedig én sósra vágytam), vagy akármilyen.

A szendvics is létezik, azonban:

"Eszem egy szendót. Hova tettem. Itt van. Bazeg a folpack. (Foggal letéped, legyűröd, mint nagyi a harisnyát. Kéz vissza a kormányra, max két ujjal fogod a szendót.) Szalámis. Király. Most beleharapok.Vazegegygödörkézviszakománytart. Megúsztam. Hol a szalámi? "

És az üres szendó nem szendó, csak kenyér....

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Bátyám megkérdezte, hogy nincs e kedvünk elmenni egy húzós monti versenyre, ami azért jó, mert hasonlít a sajtreszelős self-supportra. Én mindenre igent mondok, mert alapelvem, hogy nem veszem el seniknek a lelkesedését, ráérek később kifarolni valami mondvacsinált okkal. Ennyiben maradtunk, én el is felejtkeztem a dologról.

Március elején ismét szóba került a verseny, edzeni kéne. Elmentünk a Normafához, tekertünk néhány órát, én lihegtem, káromkodtam, és küzdöttem. Utána megint néhány hét szünet, volt még egy gyenge edzés kísérlet, és megvolt az első esés is.

Május utolsó hetében szerda magasságában ismét egy elejtett mondat: jelentkeztünk a szilvásváradi Top Maratonra, vasárnap 5kor indulunk. Hogy mi??? Megyünk középtávra, hetven valahány km, jó lesz. Nesze bringás gatyó, és lesz új bicó. Lesz? Lesz! Ok.

Hajnali 5kor bemutattak a biciklimnek, valamint a többieknek. Na jó, Sirayt korábbról is jól ismertem, vele már a cumisüveg-csúzli-pajaja korszakból vannak közös - bár nem mindig kellemes - emlékeim. (Gy.k: A pajaja egy bot végére szúrt sárgolyó, amit meglehetősen pontatlanul, de jó nagy erővel lehet célba juttatni).

Én külön autóval mentem Szilvásváradra, de ez eg külön történet...

A maraton vicces volt. Két tanácsot kaptam: az elején maradj le, ne ragadjon el a hév, saját tempódat mendd, ne a másokét. Na ez nagyon jól sikerült, az első kétszáz méteren MINDENKI elment melletem, még a zárókocsi is. Őket később még sokat láttam. 

A másik tanács az volt, hogy az első emelkedő hosszú, de a végéig lehetőleg ne álljak meg. Ezt is betartottam.

Végül - az időjárásra tekintettel - nem közép, hanem rövidtávon indultunk, és végig is mentünk. Majdnem mindenki.

A képeken látszik, hogy sár volt, esett, de ez így volt pont jó.

De hogyan jön ez egy Osztrák versenyhez? Na csak úgy, hogy ez mind mind felkészülés volt. És kb ennyi volt a felkészülés.

Nyár közepén már versenylázban égünk, beszállás a bérelt lakóautóba, bringák a tartójukra (na ez sem volt könnyű, 5 ember, 6 gép), kaja, pia, stb kartonszám, indulamandula!

Megérkeztünk csütörtökön hajnalban, regisztráció, és irány a kemping. Az eredeti terv szerint felmentünk volna a hegyre, legalább kipróbálni, hogy menniyre nincs ott levegő (a célegyenes - vagy inkább célkanyar - 2650 m-en van), ebből inkább egy magyaros rákészülés lett, borral és pálesszal. Majd az utolsó simításoka gépeken, kétszer, mert az első simításokat a pálesz befoláysolta, de a végén ez is elkészült.

Péntek reggel szélcsend, szitáló eső. Mivel előző este kiderült, hogy hiányzik egy-két alapkellék (pl. én a bukómat hagytam itthon, Siraynak sebességmérője nem volt), irány a rajtvonal melletti boltocska, ahol mindent megkaptunk, felszereltünk, beállítottunk, stb.

Innen a csapat szétvált. Siray eltrombitálta a rajtot, addigra mindenki más már túl volt az első öt kanyaron, így mi is nekivágtunk. Hosszú és kimerítő öt perc után Siray elkezdett nyafogni, hogy így a hegy, úgy az emelkedő, akkor őrült meg, amikor igent mondott, és így tovább, mint a fürdőskurva. Én hoztam a gyámolító formámat, azaz: ne rinyálj, tre állat, tekerjél, mert már mindenki túl van árkon bokron. Elkezdődött az elméletek gyártása, amiben barátunk igen jó. Ad 1: Ha most visszamegyünk, akkor van három napunk, amíg azt csinálunk, amit akarunk. Passzoltam. Ad 2: Ha 7 km/h-nál lassabban teker, akkor az nem jó, viszont gyorsabban meg kifullad. Biztos a szíve miatt van. Nem kap levegőt. Töri a lábát a cipő. Ja nem, ez csak akkor jött elő, amikor tolta a bringát. Megelégeltem. Visszazavartam, és belehúztam, hogy utolfogjam Dokit. Doki megvárt, ettünk, ittunk (az kell, mert jó). Siray üvölt, hogy várjam meg. Megvártam. Doki el, nehogy beleverjen a fejébe egy pumpát. Folytatjuk a versenyt. Ez itt átment gyalogló versenybe. Telefon fentről: ne ijedjetek meg a tehenektől!

Állj! Tehenektől???? Na ezt nem értettük, nyilván valakinek elmentek otthonról. De nem.

Tovább. Tovább. Tovább. Első felvonó már feldereng, mellénkhúz a záróautó, és a kedves fraulein elmondja, hogy a dombról leérve ott vár a frissítő, utána a lift, és fel az égbe, onnan megint tekerés. A pályarajz szerint még nagyon sok tekerés.Rendben.

Le a völgybe. Frissítő sehol. Hmm. Mindegy, van még vízünk. Irány a lift. Herr Liftmeister közli, hogy az ő liftjén bizony mi már nem megyünk fel, mert várja otthon Frau LM, és a meleg ebéd, azt csinálunk, amit akarunk. Telefon a versenyrendezőnek, mit tegyünk. Várjatok. Várunk. Telefon a versenyrendezőtől: szervezési baki, vissza a völgybe, utolsó befutó + 2 óra idővel érvényes célfotót kapunk, indulhatunk holnap tovább. Így tettünk.

Kiderült, hogy mi jártunk a legjobban, mert Doki - aki még elérte a liftet - a hegytetőn egy terelést benézett (a verseny egyetlen szervezési hibája a pályajelek szinte teljes hiánya volt), egy vízes, füves lejtőre érkezett tempósan, és akkorát esett, mint az ólajtó, és éppen úgy is nézett ki. Ráadásul a vállát is megütötte, neki itt volt vége a versenynek.

A következő nap a trombitás rajton kívül hasonlóan kezdődött, de Siray végre összeszedte megát. Úgy egy órára. Utána megint nyafogott, ami egy negyvenes pasitól elég fura, de még furább, hogy az osztrák hegyekben a magyar káromkodás nem viszhangzik. Legalábbis nem olyan szépen, mint Tihanyban.

Ezen a napon valódi cééélbaérés történt, azzal az apró- de nem elhanyagolható - szépséghibával, hogy nem kaptunk érvényes időt, mert a csúcson nem haladtunk át az időmérő kapun. Nem világos számomra, hogy ez azért volt, mert a technika nem működött megfelelően, vagy azért, mert csúcs előtt kb 300 méterrel visszafordultunk, és teljesen véletlenül keveredtünk az ereszkedő mezőnybe, ahol már - tekintettel arra, hogy lejtett az út - lépést tudtunk tartani velük, és így a mezőny nagyjával értünk célba.

Ennyi szerencsés véletlent követően úgy döntöttünk, hogy harmadik napon semmiképpen nem adjuk fel, tisztességből megcsináljuk.

Nehéz volt. Meredek volt, magasan volt, szar, görgeteges ösvények voltak, hideg volt, elfogyott a piánk, de megcsináltuk. És ezért szeretnénk jövőre megint menni. Mert annyira jó érzés volt átbringázni a célon - amit már bontottak a szakik, mert mindenki más előttünk már egy fél órával beért - és lefelé a liften azt mondogatni, hogy baszodöcsémmegcsináltukvégigmentünkbaszod, hogy jövőre mindhárom nap ezt szeretnénk mondani.

Kaptunk finisher pólót, érmet, oklevelet. Időt nem, mert az azoknak jár, akik mindent végigcsináltak. Arra gondoltam, hogy az érem és az oklevél, bár nálunk van, de még nem teljes értékű. Jövőre, ha végig megyünk, na akkor lesz utólag is fullos. Majd akkor kirakom a falra.

A csapat vezíre Doki. Doki triatlonozik. Na ezt senki ne úgy képzelje el, mint ahogyan a bredpitt szalad a trójai homokban, hanem inkább egy sánta Takanohana akciója villanjon elménkbe. Doki déli árnyéka vagyok én. Déli, mert ugye ilyenkor az árnyék rövidebb, de vastagabb, és árnyék, merthogy az öccse vagyok. Alkatom hasonló, ám vonalaim lágyabbak, mozgásom elfolyóbb.

A csapat harmadik, szintén hibátlan külsővel és szilárd jellemmel megáldott tagja Siray. Hibátlan külsejét kérdőjel alakú háta biztosítja, szilárd jellemét pontossága is tükrözi: csak abban az esetbne fordul elő, hogy késik valahonnan, ha időre kell menni. Egyébként órát lehetne hozzá igazítani.

A többiekről később.

Kedves Olvasó!

Ennek a pedálgépnek nincs köze a katonasághoz (bár állítólag a pedálgép kifejezés, mint a talpnyaló katona szinonímája a katonaságtól ered), sem a televízióban látható - vagy nem látható - hasonló nevű kerépkpáros műsorhoz. Illetve ahhoz annyi köze van, hogy itt is a kerékpározás a téma.

Ha meg akarnád  főzni ezt a blogot, a recept a következőképpen kezdődne:

Végy egy hegyi kerékpárversenyt Ausztriában. Addj hozzá egy maroknyi puhatestűt (ezek vagyunk mi), gerinc-, térd- és váll-bántalmakat, néhány szenvedélybetegséget (cigi, munka, stb.) és egy pár csepp családi kötelezettséget (gyerek, feleség, barátnő, papa, mama, kutya, macska).

Ha a hozzávalókat összekevered már látható, hogy a terv kudarcra van ítélve. Vagy mégsem?

A blog a mi küszködésünket fogja elmesélni, remélhetőleg képanyagokkal illusztrálva.

Megsértődni semmin nem ér. Röhögni velünk és rajtunk is lehet, de kérlek ne feledd: mi az egészet poénból csináljuk; akkor is, ha beledöglünk.

Nem célunk, hogy megnyerjük a versenyt. Csak becsülettel teljesíteni szeretnénk a távot, ami három nap alatt 160 km, 5000 m szintkülönbséggel. Tudjuk, hogy vannak olyanok, akik ezt nevetve letekerik. Mi nem.